Az éppen olyan, amit Te, Kedves Olvasó, készítesz!
Számos formája van e remek ételnek, melynek csupán illata emlékek százait juttatja eszembe. Engedd meg, hogy talán a számomra legszebbet megosszam Veled!
Gyermekkorom nyarait nagymamámnál töltöttem Pakson, ahol Maminak köszönhetően számos kalandban volt részem: megtanultam kukoricát lopni a tsz földjéről, (Istenem, de édes volt az!), szénabáláról bukfencezni, a Dunából kagylót gyűjteni és … Maminál tanultam meg halászlét főzni.
Pakson a péntek a halászok napja volt. Kora reggel kellett elindulni a halért, hogy „legyen ponty is meg márna, Palcsika!” (negyvenéves voltam és akkor is Palcsikának hívott a Mami), – mondta, mikor rám adta az inget, merthogy hadd lássa csinosan a pesti unokát az utca. Megfogtam kezét, ami a saját maga főzte szappantól vagy a Házerék barackpálinkájától mindig olyan jó illatú volt; – abban tartotta a vaníliarudat sütéshez (ha fájt a gyomrom, mindig kaptam egy evőkanálnyit, éveken át azt hittem ez a kanalas orvosság) és elindultunk a kikötőhöz.
A kikötő a Hangulat presszó mögött volt (talán nem véletlenül építették ide a presszót), itt már komoly halra éhes tömeg verődött össze, jórészt nyugdíjas korúak. Eme sokaságnak csupán a hölgy tagjai jutottak el a kikötőig, hisz a presszó érthetetlen varázsa szinte vonzotta a férfiembert, csak úgy röpködtek a következő mondatok: „- Hát előbb ment be a szomszéd, csak köszönnék neki!” vagy „Most ment be a Jóska, szegény, kiengedték a kórházból.”
S bizony tényleg bent ül a szomszéd, legalábbis valakinek a szomszédja és biztos találhatunk Józsefet, akinek kórház után az első dolga a kocsma volt, hiszen gyógyulni akart. Gyermekként elvarázsolt ez a füstös helyiség, ahol gránit keménységű Duna kavicsot rágcsálva, Traubi szódát kortyolva néztem a preparált csukafejeket és egy kitömött vizát.
Ám most a Mamival voltam, így hát céltudatosan haladtunk tovább a kikötő felé, ahol a nénik kezükben nylonnal kibélelt kosarakkal vártak a sorukra. Ha volt a sorban fiatalasszony, azt a halászok, ahogy a sor elejére került, olyan megjegyzések kíséretében szolgálták ki, ami bőven elég lenne ma egy „me too kampányhoz”. Volt itt célzás a hal sikamlóságára, a márna vastagságára, és ha egy hölgy azután érdeklődött, hogy a hal ikrás-e, rögtön megkérdőjelezték férjének, barátjának férfiasságát s felajánlották szolgálataikat. Ám ezt senki nem kérte ki magának, kedélyesen nevetgéltek azok a nénik is, akiket minden vasárnap ott láttam a templomban, fekete fejkendőben szaporán hányva a keresztet.
Mikor mi odakerültünk, Mami az öreg halász felé fordult, miközben a kezében tartott, vesszőfonattal bevont demizsont, – benne a híres paksi löszfal utánozhatatlan zamatát magán viselő vörösborral – átadta az őszhajú halásznak, s azt mondta: -„József (azt hiszem így hívták), itt hagynám az unokát, tanítsa meg halászlét főzni!”
A halászoknak az öreg halász péntekenként halászlét főzött: s József nekilátott, a lébe szánt halakról pillanatok alatt eltűnt a pikkely, a belsőségeket akkurátusan megtisztította, s néha szája sarkából, ahol végig ott fityegett a cigaretta, odavetett egy-két mondatot, amit áhítattal hallgattam. Talán azért, mert magázott, Pálnak hívott, vagy tán azért, mert egy óriásnak láttam ősz hajával, kérges tenyerével s ezernyi ráncával, – mintha meséből lépett volna elő.
S milyen halászlét csinált? Nem passzírozott, merthogy az annak való, akinek kevés hala van vagy pesti. Mert a halászlében álljon meg a kanál, annyi hal legyen benne! A hagyma adja az édességét meg a kárász, s vigyázzunk, hogy a márna ikráját pedig „istennek se tegyük bele”, mert mérgező,… elsőnek a pontyfejek, utoljára a belsőség és a törpe.
Akkor kész, mikor a nyitott tenyeredet fölé tartod és az ujjaid összeragadnak a jó lé gőzétől.
Egy idő után összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem: „- Józsi bácsi, a halászlébe nem kell-e bort önteni? A tévében láttam.”
Az öreg intett az üveg felé: „-Töltsön egy pohárral, Pál!”
Én örömmel töltöttem, hisz részesévé válhattam a főzés varázsának. Az öreg elvette a poharat és lassan kortyolgatva eltüntette annak tartalmát, majd a bogrács felé fordulva belelehelt a lébe és megszólalt: „-Na, most már benne van.”
Hát én így tanultam meg halászlét főzni.
